BakonyiHírek.hu

2020-ban – Tisztelet az elődöknek, emlékül a jövőnek címmel – jelent meg Hofferné dr. Hanich Erika könyve a szénbányászat történetéről, a dudari bányáról, annak elindítóiról, jeles nagyjairól, képet festve a bányászati szak-, és felsőoktatásról, a munkafeltételekről, a bányaművelés veszélyeiről, a lázadásokról, sztrájkokról, a szakszervezeti mozgalomról, a bányászember akaraterejéről, keménységéről, állhatatosságáról. Családi indíttatás motiválta ebben, édesapja tisztelete, aki 27 évig dolgozott Dudarbányán csillésként, majd vájárként.

–  Gyerekként a bányász szakszavak, mint vitla, kaparó, tám, vágat, frontfejtés, főte, kas mindennapi életem részei voltak, apukám sokat mesélt munkájáról, szívesen, szájtátva hallgattuk, ölében ülve mindig biztonságban éreztem magam. Tisztelte bányásztársait, akik becsülték őt – emlékezett vissza akkor a szerző.

A kötet sikeres fogadtatását követően, szakemberek bíztatására továbblépett és érdeklődése a bauxitbányászat felé fordult. Két év kutatómunka után a közelmúltban írta meg a Ki ésszel, ki kalapáccsal című kötetét. Fekete István bányageológus és bányaművelő, bányamérnök, a könyv lektora ajánlásában kiemeli, a szerző szakmabelieket megszégyenítő ismeret birtokában van.

„Lelkiismeretes személyiségét, jellemét mi sem példázza jobban, mint az a hihetetlen gondosságú és gazdagságú háttérmunka, mely a könyv sorai mögött megbújik. Csillagszerűen szövi hálóba a kutatómunka során összegyűjtött kiterjedt tudásanyagot” – írja Fekete István.

Fontos emlékezni, átörökíteni a múltat

Hofferné dr. Hanich Erika mottóul Bethlen Gábor sorait választotta: „Nem mindent lehet megtenni, amit kell, de meg kell tenni mindent, amit lehet”. Hogy miért is? Ma Magyarországon nincs egyetlen működő bauxitbánya sem, a mélyművelésű szénbányákat is felszámolták. Fontos emlékezni, átörökíteni s nem felejteni a múltat, míg vannak élő tanúk.

– A múlt emlékeit nem temethetjük el. Feladatomnak érzem, hogy örökül és tanulságul adjam azt a jövő nemzedéknek. A célom egyszerű és világos: tudásommal a bányászat értékeit és ezen foglalkozási ágból élők tekintélyét óvni és öregbíteni. A múlt morzsáinak, történeteinek feltárása és megismerése számomra kincs. Megbecsüléssel kell emlékeznünk elődjeinkre, hiszen az ő felelősségük, odaadásuk építette a gazdaságot, a mai lehetőségeket. Célom még, hogy legyen mit tovább adnunk az utánunk jövőknek – olvashatjuk a szerző gondolatait az előszóban.

Hofferné dr. Hanich Erika második könyvét jelentette meg a bányászatról
fotó: Müller Anikó Hanga

A hiánypótló kötet mintegy kétévi kutatómunkával jött létre. Átfogó képet ad a hazai bauxitbányászat múltjáról, fejlődéstörténetéről, a dicsőséges évekről, majd a hanyatlásról. Szó esik a bauxit felfedezéséről. Az első magyar adat 1848-1849-ből való, amikor egy ismeretlen nevű mérnöktiszt vasércet keresett az erdélyi Bihar hegységben, ahol talált már bauxitot, de nem ismerte fel. A bauxitbányászatnak őslénytani vonzata is van, hazánkban egyedülálló jelentőségű az iharkuti dinoszaurusz lelőhely. A bánya északi részén a rétegsor felvétele közben egy homokkőpadból, 130 méter mély külfejtés, 50 méter vastagságban tárta fel a 84 millió éve lerakódott ártéri üledékeket, így kerültek elő Magyarország első dinoszaurusz testfosszíliái.

Káros környezeti hatások, vörösiszap katasztrófa

A szerző nem megy el szó nélkül a bauxitkitermelés káros, környezeti hatásai mellett sem.

„Az ország kitermelésre alkalmas bauxitjának nagy mennyisége a nyugalmi karsztvízszint alatt helyezkedett el. A legtöbb bánya a megnyitás kezdetekor már ezalatt a szint alatt működött, ezért a termelés folyamatos szivattyúzást igényelt. A mélyszinti művelésnél fúrt aknás vízszintsüllyesztést alkalmaztak, mely a Dunántúli-középhegységben regionális vízszintcsökkenést eredményezett. Ez a hegység karsztvizeire óriási hatással volt, 20-30 év alatt annyi vizet szivattyúztak fel, hogy a bányák közelében a karsztvízszint akár 100 métert is süllyedt, de a 10-30 méteres süllyedés általános volt. Az aktív vízkitermelés hatására például a Tapolcai-tavasbarlang felső szintje vízmentessé vált, vagyis eltűnt a víz. A Hévízi-tó vízutánpótlásában zavarok támadtak, forrásainak hozama, így a tó vízszintje is lecsökkent. A tapolcai mocsár és lápvidék, a tatai mocsár és a csákvári nedves rétek, kiszáradtak, mely az ott élő értékes ősi élővilág pusztulásához vezetett. A másik káros hatás az ércfeldolgozás melléktermékeként keletkezett, a nagy vastartalmú és oldható sókat tartalmazó vörös iszapot zagytárolókban kiszikkasztották, ezután a felszínét a szélerózió már könnyen megbontotta. A környezetbe kerülve nedves állapotban a lúg tartalma jelentős. Megváltoztatja a vizek kémhatását, szikesedést és a növényzet pusztulását okozza, a környezetbe kerülő nátronlúg mennyisége majd eléri a 100.000 tonnát Magyarországon. A ránk maradt veszélyes hulladék biztonságos elhelyezése hosszú idő óta megoldásra vár. A bauxit feldolgozása során keletkező vörösiszap lerakók problémája világszerte sem megoldott, bár sok helyütt újrafeldolgozás révén értékes fémeket és más termékeket vonnak ki belőle” – olvashatjuk.

Hofferné dr. Hanich Erika elemzi az alumínium gyártási eljárását, a magyar timföldgyártást és alumíniumipart, az alumínium felhasználását és újrahasznosítását, kitér a fejtésmódokra, a külfejtésre, a mélyművelésre. Részletes felsorolást ad a bauxitbányászat falvairól és városairól, ezek helytörténetéről, ezek: Nagyharsány, Gánt, Kincsesbánya, Iszkaszentgyörgy, Fenyőfő-Bakonyszentlászló, Óbarok-Nagyegyháza-Csordakút, Halimba, Tapolca, Nyirád, Szőc, Kislőd, Iharkút, Alsópere, Eplény, Bakonyoszlop.

A címlapot Fekete Katalin grafikus tervezte
fotó: Müller Anikó Hanga

Megemlékezést olvashatunk a 2010. október 4-i vörösiszap katasztrófáról. Ekkor a vörösiszap elöntötte Kolontár, Devecser, Somlóvásárhely mélyebben fekvő részeit, kíméletlen természeti katasztrófát okozva. Emberáldozatot is követelt, tízen meghaltak, a sérültek száma megközelítette a kétszázat, házak dőltek romba. Ez megpecsételte a hazai hidrát gyártás és bauxitbányászat sorsát.

Olvashatunk a bauxitbányászok kezdeti munkakörülményeiről.

„1937-ben 12 órás munkaidőre 2-3 pengő napibért kaptak. A munkába járás gyalog, kerékpáron, erdei utakon történt. Munka után, ki ahogy dolgozott piszkosan, izzadtan igyekezett haza. A bányák körüli falvakból verbuválódtak a bányászok. 1945-1946-ban hitelakció volt kerékpárra, így sokan már azzal jártak munkába, majd beindultak a ponyvás teherautós munkásjáratok. Télen a távolabb lakók 50 személyes barakkban laktak, ahol ágyat, takarót nem biztosítottak számukra, szalmát terítettek a hatalmas priccsekre”.

Védőszentek, hiedelemvilág, humor

A bányászok kemény, felelősségteljes munkát végeztek, nap, mint nap szembenézve a veszéllyel, de humorukat megőrizték. Szívesen viccelték meg egymást, a kötetben egykori bányászok idézik fel vidám történeteiket. Szó esik a bányászok védőszentjeiről, a közhiedelemmel ellentétben nem csak Szent Borbálát tisztelték eként, hanem Szent Istvánt, Szent Prokopot, Szent Annát, Alexandriai Szent Katalint, Szent Kelement, Dániel prófétát és Szent Miklóst. A bányászok sajátságos hiedelemvilággal rendelkeznek, a sötétség, a csöpögő víz, a bezártság, a titokzatos földalatti hangok babonás képzeteket alakíthattak ki, ez a „bányaszellemiség”. Viccen esetek e téren is megestek:

„Egy alkalommal az egyik csillés így szólt a vájárhoz:

- Odanézz! Két fényes pont közeledik felénk, látod-e? Biztosan a Bergmandli /bányaszellem/!

Nézi a vájár és nem hisz a szemének, mert ő is látja. Ahogy a fények közeledtek, egyre hátráltak. Elestek a nagy menekülésben, a lámpájuk elaludt. Végső kétségbeesésükben segítségért kiáltottak, de ekkor már egyikük nyakán ült a „bányarém.” Jöttek a többiek a nagy kiáltozásra, s ott találták a két megriadt bányászt és a még jobban megriadt macskát, amely gyanútlanul egerészni tévedett le a vágatba.”

A könyv szakszavak, szakmai kifejezések értelmezésével, forráskiadványok felsorolásával, gazdag fotóanyaggal és újságcikkek közreadásával zárul.

A szerző folytatásban is gondolkodik – beleszeretett a bányászatba, letette voksát mellé – a témát egyelőre meglepetésnek szánja.

A könyvet Hoffer Krisztina szerkesztette, a fedéltervet Fekete Katalin grafikus készítette.

Szerző: Müller Anikó Hanga

-BakonyiHírek, Útirány.hu-
 Müller Anikó Hanga rovata